Sokan sokfelekeppen probaltak mar ezt a temat megkozeliteni. Reality show, rejtett kamera, eletrajzi vagy egyeb jatekfilmek amelyek egy-egy szereplo egyeni fejlodese fontos reszekent mutatjak be a pszichoterapiat. Nekem eddig ezek kozul az In Treatment messze a leghitelesebb probalkozasnak tunik, persze a televiziozas keretein belul.
Persze attol is fugg milyen szempontbol. Kezdetben vala a portrefilm, aminek ujabban gyakori eleme a fohos terapiajanak bemutatasa.
Amikor valaki elmegy pszichoterapiaba, elettortenete egy ido utan ujabb es ujabb ertelmezest kap. “Hiszen ez az egesz amit en ateltem filmbe-konyvbe illo!”-jon sokaknak a felismeres. Tulajdonkeppen csak annyi tortenik, hogy az elkezdjuk az eletunket legalabb olyan izgalmasnak megelni, mint egy hollywoodi filmet. Egy-egy ilyen tortenet aztan jo forgatokonyv lehet (on)eletrajzi alkotasokhoz.
A nezok, akiket ez a kepernyo ele vonz felig irigykedve, reszben azonosulva a fohossel azzal szembesulnek, hogy az o eletuk ehhez kepest mennyire sivar. Pedig csak nezopont kerdese: szerintem mindenki elete filmbe illo. Csak nem mindannyian vagyunk szuletett rendezok. Pedig fontos tudni, hogy azza valhatunk.
Szoval az ilyen eletrajzi filmek voltak eddig a legfobb forrasai a pszichoterapia koztudatban elo kepenek. Legalabbis en filmvasznon legtobbszor ilyen kontextusban latom megjelenitve. Ez legtobbszor egy longitudinalis egyedi esettanulmany, amely az illeto egesz eletet mutatja be. Ennek reszei es legtobbszor hangsulyos elemei a rendeloi kepek a terapias ulesekrol. Ez azonban nem a pszichoterapia, mint olyan bemutatasa, inkabb izelito a lehetseges hatasokrol. Pozitiv vagy negativ hatasokrol- mert mindkettore van pelda.
Aztan vannak a tipikus terapeuta- paciens viszonyra es annak furcsasagaira koncentralo tortenetek,filmek. Akar olyan is, ahor a terapeuta lesz a foszereplo. Bar meg ezek is sokkal inkabb az adott pszichiaterrol, pszichologusrol alkotott portrek, mint a terapia mechanizmusainak bemutatasai.
A terapiat magat ujabb probalkozaskent bizonyos rejtett kameras rogzitessel, reality-show kereteben probaltak megorokiteni. Ez persze igy ebben a formaban igen sulyos etikai problemakat general. Ha azonban a kliens tud a felvetelrol az mar tulsagosan torzitja a valodi korulmenyeket. Mi a kiralyi ut tehat a hiteles bemutatashoz, vagy ami erdekesebb, miert vagyunk egyatalan ennyire kivancsiak?
Amikor eloszor hallottam a sorozatrol, elso kerdesem az volt, hogy na jo, de ez a pszichologusokon (es annak keszulokon) kivul ki a fraszt erdekel?? Marpedig a HBO sem hulye, pontosan tudjak mit erdemes es mit nem erdemes musorra tuzni. Elhihetjuk tehat, hogy igen, sokakat erdekel. Szerintem a “titka” pontosan az, ami a korhazsorozatoke is. Mindig azt akarjuk latni amit nem ertunk, amit nem tudhatunk, de aminek hatalma van felettunk.
Miert kezdtunk el anno “Veszhelyzetet” es “Grace klinikat” nezni?
Mert a telekommunikacio ezen fazisaban mar szinte mindent megtudhatunk, mindennek utananezhetunk a neten, es perc utan jartasnak erezhetjuk magunkat benne, az a keves pedig ami kivetel ezalol- amit nem lehet felmuveltkent megerteni- hirtelen nagyon ertekes informaciova valik. Azok az emberek akik pedig rendelkeznek ezzel a tipusu tudassal- amit mi masodpercek alatt nem szerezhetunk meg- hatalommal rendelkeznek felettunk. Mert biznunk kell bennuk, hinnunk kell nekik. Es a bizalom, a feltetel nelkuli bizalom ma mar ritka jelenseg, es bizonyos ertelemben tenyleg nem is adaptiv.
Csak egy banalis pelda. Autoszerelo. En biztos megneznek egy sorozatot autoszerelokrol. Miert? Mert ha elromlik az autom, nem tudom rogton megnezni a neten hogy mi baja, es hogy hogy lehet megcsinalni. Ha valaki pl gombakat akar termeszteni otthon letolti a kezikonyvet a gombatermesztesrol es megcsinalja. Megkerdezhet egy kerteszt, de nem kell elhinnie 100%ig amit mond, mert az altala mondottak leellenorizhetoek. Regen mindenki ertett valamihez es az emberek elismertek a masik szaktudasat. Nem feltek attol, hogy a szakerto atveri oket mert miert tenne? De ha leall az autom, nem tudom megnezni az interneten mi baja, megkedezhetek tobb szakertot de a vegen valamelyiknek hinnem kell. Ez az ami a modern embernek nehez. Csak akor tudunk bizni valakiben, legyen az autoszerelo vagy orvos ha a szemelyisege is meggyozo. Igy aztan persze hogy kivancsiak vagyunk a sorozatokra amelyek az ilyen emberek eleterol szolnak, es arrol ami a fuggony mogott zajlik.
Persze az autoszerelonel egy orvosban vagy egy pszichologusban minket ezerszer erzekenyebben erinto kerdesekben kell biznunk. Az eletunkrol, a testunkrol, a lelkunkrol van szo. Es erdekes modon a korhazsorozatok megsem elso sorban a mutoben zajlo esemenyekre koncentralnak, hanem az orvosok, noverek maganelet is boncolgatjak. A reality showk-bol mar mindennyian tudjuk, hogy meg a hetkoznapi ember elete is hihetetlen szeles nezokozonseget vonz. Hat meg azon tekintelyszemlyek maganelete, akiben “sajnos” meg ma is bizni kenyszerulunk. Ezeket a sorozatokat aztan ki-ki kenye-kedve szerint hasznalhatja onigazolasra: “hiteles” forraskent arra, hogy miert vagy miert ne bizzon az orvosokban/pszichologusokban. Sot, az orvostudomany szakmai kerdeseit tekintve is hiteles forraskent tekintunk ezekre a sorozatokra. Hogy joggal vagy nem joggal azt nem tudom eldonteni, mert en sem tudom hogyan kell vegrehajtani egy vakbelmutetet. De hogy az egyetlen forras, amibol ezt lattam az 12 evesen a Veszhelyzet, az is biztos.
Szoval visszaterve a terapiat bemutato sorozat “titkara”, en elsosorban ezt tudom elkepzelni az erdeklodes forrasakent. Hogy mi tortenik abban a 45-60 percben a terapias ulesen, ami aztan kepes embereket, a szemelyiseguket vagy a viselkedesuket ilyen mertekben megvaltoztatni? Hogy belathassunk oda ahova elvileg csak ket ember lathat be: a terapeuta es a paciense.
Az In Treatment kiszolgalja ezt a kivancsisagot, ugyanakkor jo lehetoseget ad pszichologusoknak, pszichologushallgatoknak arra, hogy elemezzek az egyes terapias hatotenyezoket, a terapia szintjeit, a terapeuta es paciens viselkedeset.
Nekem az elso nehany reszt kovetoen azt kell mondjam az In treatment eddig messze a legjobb probalkozasnak tunik ezekre a celokra. Felepiteset tekintve a het elso 4 napjan 4 pacienst, esetet mutat be, minden het ugyanazon napjan folytatolagosan ugyanazt. A pentek pedig a szupervizioe. Az epizodok szinte egy az egyben a terapias ulest mutatjak be, 30 percbe suritve, az elejen 1-2 perc bevezetessel, ami inkabb betekintes Paul (pszichiater) eletebe. Ha belegondolunk ez igen ritka a filmvilagban, hogy a narrativ ido megfelel a valos idonek. Hiszen altalaban egy egesz eletet, nehany evet, honapot latunk 2 oraba suritve es a kepzeletunkre van bizva a resek kitoltese. Itt azonban csak annyi rest kapunk amennyit a terapeuta. Ha TV-ben nezzuk, akkor tenyleg egy hetunk van arra hogy dolgozzanak bennunk a latottak, es ugyanazzal szembesulunk amivel o. Sem tobbet, sem kevesebbet nem tudunk, ha nem csalunk, es nem nezunk elore tobb reszt mint amennyit a sorozat felepitese kinalna. Ugyanakkor h valakinek kedve van, az elso ket evadot mar DVD-n akar mas sorrendben is nezheti, ez persze masmilyen ertelmezest tesz lehetove. Kulonben pedig ugyanannyi mozaikunk van, amennyi Paulnak, igy valoban megtapasztalhatjuk a folyamatot, ahogyan osszeall egy ertelmezes csupan az ulesek tortenesei alapjan.
Ezekben a bejegyzesekben en is az epizodok folyaman keletkezett gondolataimat teszem kozze, hatha masnak is vannak hozzaszolasai a temahoz. Magam a klasszikus sorrendet kovetem, egy reszt 2-3szor is megismetelve, hogy teljes kepet kaphassak rola (na meg persze a nyelvi akadalyok miatt, hiszen egyenlore csak angolul elerheto).
A bejegyzesek vegen nehany linket is kozzeteszek majd, amin nalam okosabbak (vagy nemokosabbak:) ugyanezzel foglalkoznak.
picihopata
Kedves Petra!
Elsősorban hangsúlyozni szeretném, hogy a véleményem, mint egy laikus véleménye nyilvánul meg a kommentben. Ez fontos, mert Te (és még sokan mások, akik olvashatják a blogodat) valószínűleg sokkal jártasabbak a témában mint jómagam, akinél a „keresés, megismerés és tudás” még igencsak gyerekcipőben jár. Arról nem is beszélve, hogy túl sok ilyen reality show-t, vagy filmet nem nagyon láttam, csak néhányat, de azok nem voltak rosszak, így kívülállónként szemlélve. Ilyenek pl. Egy csodálatos elme, Neverwas, illetve néhány Csernus előadást és Feldmár dvd-t leszámítva még nem volt több időm jobban elmélyedni a téma rejtelmeiben, szóval valóban laikusként írom ezeket a sorokat.
)
(Mindamellett ez az első alkalom, hogy valamihez, ami nyilvános hozzászólok, de ez az írásod annyira tetszett, hogy miért is ne?!
„Szerintem a “titka” pontosan az, ami a korhazsorozatoke is. Mindig azt akarjuk latni amit nem ertunk, amit nem tudhatunk, de aminek hatalma van felettunk.” –írod, ehhez én annyit szeretnék még hozzátenni, hogy szerintem, vannak emberek, akik azért is nézik, mert – bár lehet, hogy még saját maguk sem ismerték fel – jó érzést kelt bennük az, hogy valakit, vagy valakiket szenvedni látnak, és azt gondolhatják, de jó, hogy nem én vagyok ebben a helyzetben. Kicsit kompenzálja a „szar élet” érzését. Szerintem ez olyan, mint amikor pl. a munkahelyeden a kollégáiddal jól érzed magad, sokat nevettek, és a többieknek, vagy esetleg a főnök(ök)nek ez nem tetszik, mert nekik épp szar napjuk van, vagy úgy ahogy van elb*szott az egész életük, de változtatni, nem akarnak, mert gyávák. Valamiféle kompenzáció, legalább abban a ½-1 órában nem a saját nyomorukkal törődnek, elmenekülnek a valóságból. Szerintem ez is sokaknál szerepet játszhat. Nagyon kíváncsi vagyok Neked mi a véleményed erről?
Kicsit elkanyarodtam a sorozattól, de hát ezek a gondolatok már csak ilyenek, jönnek maguktól és ez ugrott be, miután ezt a 2 mondatod elolvastam…
Kíváncsian várom a folytatást!
Sajnos még nem láttam egyetlen epizódot sem, de hamarosan tengernyi időm lesz, és megfogom nézni őket, de addig is olvasom a Te írásaidat, mert ez számomra eléggé inspirálóra sikerült
Csabi