Persze attol is fugg milyen szempontbol. Kezdetben vala a portrefilm, aminek ujabban gyakori eleme a fohos terapiajanak bemutatasa.
Amikor valaki elmegy pszichoterapiaba, elettortenete egy ido utan ujabb es ujabb ertelmezest kap. “Hiszen ez az egesz amit en ateltem filmbe-konyvbe illo!”-jon sokaknak a felismeres. Tulajdonkeppen csak annyi tortenik, hogy az elkezdjuk az eletunket legalabb olyan izgalmasnak megelni, mint egy hollywoodi filmet. Egy-egy ilyen tortenet aztan jo forgatokonyv lehet (on)eletrajzi alkotasokhoz.
A nezok, akiket ez a kepernyo ele vonz felig irigykedve, reszben azonosulva a fohossel azzal szembesulnek, hogy az o eletuk ehhez kepest mennyire sivar. Pedig csak nezopont kerdese: szerintem mindenki elete filmbe illo. Csak nem mindannyian vagyunk szuletett rendezok. Pedig fontos tudni, hogy azza valhatunk.

Szoval az ilyen eletrajzi filmek voltak eddig a legfobb forrasai a pszichoterapia koztudatban elo kepenek. Legalabbis en filmvasznon legtobbszor ilyen kontextusban latom megjelenitve. Ez legtobbszor egy longitudinalis egyedi esettanulmany, amely az illeto egesz eletet mutatja be. Ennek reszei es legtobbszor hangsulyos elemei a rendeloi kepek a terapias ulesekrol. Ez azonban nem a pszichoterapia, mint olyan bemutatasa, inkabb izelito a lehetseges hatasokrol. Pozitiv vagy negativ hatasokrol- mert mindkettore van pelda.
Aztan vannak a tipikus terapeuta- paciens viszonyra es annak furcsasagaira koncentralo tortenetek,filmek. Akar olyan is, ahor a terapeuta lesz a foszereplo. Bar meg ezek is sokkal inkabb az adott pszichiaterrol, pszichologusrol alkotott portrek, mint a terapia mechanizmusainak bemutatasai.

A terapiat magat ujabb probalkozaskent bizonyos rejtett kameras rogzitessel, reality-show kereteben probaltak megorokiteni. Ez persze igy ebben a formaban igen sulyos etikai problemakat general. Ha azonban a kliens tud a felvetelrol az mar tulsagosan torzitja a valodi korulmenyeket. Mi a kiralyi ut tehat a hiteles bemutatashoz, vagy ami erdekesebb, miert vagyunk egyatalan ennyire kivancsiak?

Amikor eloszor hallottam a sorozatrol, elso kerdesem az volt, hogy na jo, de ez a pszichologusokon (es annak keszulokon) kivul ki a fraszt erdekel?? Marpedig a HBO sem hulye, pontosan tudjak mit erdemes es mit nem erdemes musorra tuzni. Elhihetjuk tehat, hogy igen, sokakat erdekel. Szerintem a “titka” pontosan az, ami a korhazsorozatoke is. Mindig azt akarjuk latni amit nem ertunk, amit nem tudhatunk, de aminek hatalma van felettunk.
Miert kezdtunk el anno “Veszhelyzetet” es “Grace klinikat” nezni?
Mert a telekommunikacio ezen fazisaban mar szinte mindent megtudhatunk, mindennek utananezhetunk a neten, es perc utan jartasnak erezhetjuk magunkat benne, az a keves pedig ami kivetel ezalol- amit nem lehet felmuveltkent megerteni- hirtelen nagyon ertekes informaciova valik. Azok az emberek akik pedig rendelkeznek ezzel a tipusu tudassal- amit mi masodpercek alatt nem szerezhetunk meg- hatalommal rendelkeznek felettunk. Mert biznunk kell bennuk, hinnunk kell nekik. Es a bizalom, a feltetel nelkuli bizalom ma mar ritka jelenseg, es bizonyos ertelemben tenyleg nem is adaptiv.

Csak egy banalis pelda. Autoszerelo. En biztos megneznek egy sorozatot autoszerelokrol. Miert? Mert ha elromlik az autom, nem tudom rogton megnezni a neten hogy mi baja, es hogy hogy lehet megcsinalni. Ha valaki pl gombakat akar termeszteni otthon letolti a kezikonyvet a gombatermesztesrol es megcsinalja. Megkerdezhet egy kerteszt, de nem kell elhinnie 100%ig amit mond, mert az altala mondottak leellenorizhetoek. Regen mindenki ertett valamihez es az emberek elismertek a masik szaktudasat. Nem feltek attol, hogy a szakerto atveri oket mert miert tenne? De ha leall az autom, nem tudom megnezni az interneten mi baja, megkedezhetek tobb szakertot de a vegen valamelyiknek hinnem kell. Ez az ami a modern embernek nehez. Csak akor tudunk bizni valakiben, legyen az autoszerelo vagy orvos ha a szemelyisege is meggyozo. Igy aztan persze hogy kivancsiak vagyunk a sorozatokra amelyek az ilyen emberek eleterol szolnak, es arrol ami a fuggony mogott zajlik.

Persze az autoszerelonel egy orvosban vagy egy pszichologusban minket ezerszer erzekenyebben erinto kerdesekben kell biznunk. Az eletunkrol, a testunkrol, a lelkunkrol van szo. Es erdekes modon a korhazsorozatok megsem elso sorban a mutoben zajlo esemenyekre koncentralnak, hanem az orvosok, noverek maganelet is boncolgatjak. A reality showk-bol mar mindennyian tudjuk, hogy meg a hetkoznapi ember elete is hihetetlen szeles nezokozonseget vonz. Hat meg azon tekintelyszemlyek maganelete, akiben “sajnos” meg ma is bizni kenyszerulunk. Ezeket a sorozatokat aztan ki-ki kenye-kedve szerint hasznalhatja onigazolasra: “hiteles” forraskent arra, hogy miert vagy miert ne bizzon az orvosokban/pszichologusokban. Sot, az orvostudomany szakmai kerdeseit tekintve is hiteles forraskent tekintunk ezekre a sorozatokra. Hogy joggal vagy nem joggal azt nem tudom eldonteni, mert en sem tudom hogyan kell vegrehajtani egy vakbelmutetet. De hogy az egyetlen forras, amibol ezt lattam az 12 evesen a Veszhelyzet, az is biztos.

Szoval visszaterve a terapiat bemutato sorozat “titkara”, en elsosorban ezt tudom elkepzelni az erdeklodes forrasakent. Hogy mi tortenik abban a 45-60 percben a terapias ulesen, ami aztan kepes embereket, a szemelyiseguket vagy a viselkedesuket ilyen mertekben megvaltoztatni? Hogy belathassunk oda ahova elvileg csak ket ember lathat be: a terapeuta es a paciense.

Az In Treatment kiszolgalja ezt a kivancsisagot, ugyanakkor jo lehetoseget ad pszichologusoknak, pszichologushallgatoknak arra, hogy elemezzek az egyes terapias hatotenyezoket, a terapia szintjeit, a terapeuta es paciens viselkedeset.
Nekem az elso nehany reszt kovetoen azt kell mondjam az In treatment eddig messze a legjobb probalkozasnak tunik ezekre a celokra. Felepiteset tekintve a het elso 4 napjan 4 pacienst, esetet mutat be, minden het ugyanazon napjan folytatolagosan ugyanazt. A pentek pedig a szupervizioe. Az epizodok szinte egy az egyben a terapias ulest mutatjak be, 30 percbe suritve, az elejen 1-2 perc bevezetessel, ami inkabb betekintes Paul (pszichiater) eletebe. Ha belegondolunk ez igen ritka a filmvilagban, hogy a narrativ ido megfelel a valos idonek. Hiszen altalaban egy egesz eletet, nehany evet, honapot latunk 2 oraba suritve es a kepzeletunkre van bizva a resek kitoltese. Itt azonban csak annyi rest kapunk amennyit a terapeuta. Ha TV-ben nezzuk, akkor tenyleg egy hetunk van arra hogy dolgozzanak bennunk a latottak, es ugyanazzal szembesulunk amivel o. Sem tobbet, sem kevesebbet nem tudunk, ha nem csalunk, es nem nezunk elore tobb reszt mint amennyit a sorozat felepitese kinalna. Ugyanakkor h valakinek kedve van, az elso ket evadot mar DVD-n akar mas sorrendben is nezheti, ez persze masmilyen ertelmezest tesz lehetove. Kulonben pedig ugyanannyi mozaikunk van, amennyi Paulnak, igy valoban megtapasztalhatjuk a folyamatot, ahogyan osszeall egy ertelmezes csupan az ulesek tortenesei alapjan.

Ezekben a bejegyzesekben en is az epizodok folyaman keletkezett gondolataimat teszem kozze, hatha masnak is vannak hozzaszolasai a temahoz. Magam a klasszikus sorrendet kovetem, egy reszt 2-3szor is megismetelve, hogy teljes kepet kaphassak rola (na meg persze a nyelvi akadalyok miatt, hiszen egyenlore csak angolul elerheto).
A bejegyzesek vegen nehany linket is kozzeteszek majd, amin nalam okosabbak (vagy nemokosabbak:) ugyanezzel foglalkoznak.

Eljutottam odáig, hogy gyermekrajzokat már nem tudok bizonyos háttértudás nélkül elemezni, és elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mi az a többlettartalom, háttér-érzés, képzeletvilág-többlet amit a Star Wars mánia adhat a mai gyerekeknek? Mivel mostanában már nem az eredeti, hanem az időrendi sorrendben 1-2-3, elkészítési sorrendben a 4-5-6 számú rész jelenti az alapot a kicsik számára én is ebbe vetettem bele magamat. A szempont ugyanaz volt: próbálom megérteni a történetet- de elsősorban a hangulat a fontos, és a megélés, beleélés.

A történet összefoglalására éppen ezért nem is vállalkoznék, de képzettebb ismerőseimet segítségül hívtam azért hogy legalább az én fejemben összeálljon a történet. Nem baj egyébként szerintem, hogyha nem értjük. A gyerek sem a szenátor- kancellár- köztársaság- jedi-lovag- helytartó összefüggéseket érti, bár meglepő módon fogékonyabbak mint mondjuk én. Az egész államforma ugyanakkor ismerős lehet: a híradóból is ennyit látunk csak sokszor, hogy valami politikus összehív egy gyűlést, meg bizonyos emberek egymás ellen vannak, de csak meghatározott szabályok szerint lehet rendet tenni, megszavazni, bizalmat adni, hatalmat venni. Az is a való világra hajaz, hogy a mai politikában se jut el legtöbbször az átlagemberhez a vita tartalma, mint ahogy itt sem tudjuk, hogy eredetileg mi a harc tárgya, miért támadják meg egymást, miért harcolnak egymás ellen a galaxis népei, egy végső cél van: a hatalom. Tulajdonképpen gyerek fejjel ez csúnya kép a felnőtt világról, de többé kevésbé élethű, és mivel a realitásban sem érti ezeket egy gyerek, itt sem kívánja felfedni a szálakat.

Adott tehát néhány politikus, aki a világ ura akar lenni. Ezek szövetkeznek egymással, és harcolnak látványosakat.
A jó meg a rossz fogalma viszonylag tiszta és érintetlen, hiszen ezt kívánja a gyermek lelke, de ugyanakkor már másodpercek alatt átjárható. Nemcsakhogy átjárható, hanem ezzel ad egy olyan érzést és olyan valóságot, amiben bárki lehet előbb jó és aztán rossz, meg előbb rossz és aztán jó. Ez pedig végtelenül megnyugtató, hiszen az emberben a színtiszta jóság és színtiszta rosszaság egyszerre van benne. Ezt jó esetben a felnövés során kezdjük el fokozatosan intergálni. Mégpedig egy nehéz és hosszú folyamat során amire már talán nem emlékszünk, de valóban kemény dió. Amit a pszichoanalízis hasításnak hív, valójában arról szól, hogy nem tudjuk egyben látni a jót és a rosszat. Ezt meg kell tanulni, erre rá kell érezni, és ez egy kisgyereknek mindig nagy kihívás. Jó akar lenni és tudja hogy ő jó, de néha persze kellenek a csínyek. Kell az ellenállás, kell a rosszalkodás, sőt néha olyan is van, amikor gonoszságot érez, amikor irigy, amikor valakire jogtalanul dühös és akár a halálát is kívánja. Ilyenkor képzeletben ő lesz maga a gonosz és lelkiismeretfurdalása van, hiszen neki jónak kéne lennie, mert csak úgy szerethető. Kezdetben minden gyermek azt hiszi hogy csak úgy szerethető, sőt sokan még felnőttkorban is ezt hiszik. Ebből jönnek a hazugságok, a bűntudatot keltő gondolatok elfojtása és tagadása, a környezetnek való megfelelés és egy csomó minden más is. Jó esetben szép lassan megértjük hogy mindannyiunkban benne van eredendően a jó és a gonosz és ez a kép sokkal sokkal árnyaltabb ennél a két pólusnál. Persze nagyon könnyű volna az életet úgy felfogni ahogy a népmesékben van, hogy mi vagyunk a saját mesénk hősei, vannak segítőink és ellenségeink és mindenkit besorolhatunk valamelyik csoportba. Aki így akarja látni az életet annak nagyon nagy mentális erőfeszítésbe kerül meghozni ezeket a torzításokat. El kell bagatellizálni az ellenségeink jó tulajdonságát és idealizálni kell a szeretteinket. Ha feladjuk ezeket a kategóriákat akkor kicsit fogódzkodó nélkül maradunk, és sokkal sokkal nehezebb árnyalataiban látni a világot. 

Ezt önmagában persze nem várhatjuk el a gyerektől. Ő éppen azzal küzd hogy saját magában elfogadja saját rosszaságát anélkül hogy az “én jó vagyok” kép egészében ledőlne. És ebben nagyon nagy támogatás egy Star Wars.  Hiszen tisztán megvan a Jó tisztán megvan a Rossz, de megvan az átváltozás lehetősége is.

Szintén klasszikus vonás, hogy az ősök kiléte sokszor homályos, vagy nem tisztázott a filmben. Egy reális világban a gyerektől minden sarkon megkérdezik ki az anyja ki az apja, és a mozaikcsaládokban ez már nem egy olyan egyszerű kérdés mint az volt mondjuk 2 generációval ezelőtt. Mostmár a családok 3-4 mozaikból tevődnek össze, van a szülőknek az új kapcsolata meg a féltestvér meg a mostohatestvér, és korántsem egyszerű feladat tisztázni, hogy ki kivel van. Ugyanakkor kinek ne lett volna olyan álmai, hogy végül kiderül, hogy egészen máshonnan származik mint ahogy azt ő gondolja? Hogy felfedezik, hogy a világ rájön, hogy ő a kiválasztott? A 2.részben Anakin anyjától megkérdezik ki a fiú apja. Az anya teljes természetességgel válaszolja, hogy “nincs neki”. Nem tudja hogyan fogant. És ez a válasz – ami valljuk be a realitásban élőket kicsit mosolyra kényszeríti- teljesen természetesnek és helytállónak tűnik ebben a kontextusban. Manapság valóban sok családból sok apa hiányzik, és a hiány valami magasztossá misztifikálódik a kislányok-kisfiúk fejében, és ha néha meg nem értettnek és különcnek érzik magukat, a kiválasztottság gyanúja és valami magasztos titok emelődik be a képzeletbe. Kit ne nyugtatna meg egy álom, ahol a rabszolgasorsra jutott kisfiúról kiderül hogy a birodalom megmentésére született és még külön jóslat is van róla? Anakin felemelkedése egy remeny, es egy alom, ami lehetoseget ad az azonosulasra es annak atelesere, hogy bennuk is egy kis hos rejtozik.

De mit kezdjunk a lezerkarddal, meg az agresszioval, amikor hirtelen a gyerek fantaziajaban semmi masnem szerepel csak a megolni, kiirtani, elfoglalni, leigazni? Egyebkent szerintem a Star Wars nem kifejezetten agressziv. Hatalomrol szol, harcolnak benne, de nem agressziv. Amikor lezerkardozni kezdunk utana (meg az en fejemben is megfordult) az az azonosulasrol szol, nem feltetlen az agressziorol. Persze, hogy miert van erre szukseg, hogy valaki megragadjon ennel a kepzeletkornel az mar talan egy erdekesebb kerdes. Erre viszont igy is ugy is egyenileg kell valaszt talalni.

Először talán egyedül láttam.Most tudtam mire számíthatok, de a srácok nem. Mondtam hogy durva, naturális, tele van szexjelenetekkel, és sokkoló képekkel. Nézzük meg!- Hát jó- gondoltam..

Majd mindjárt mesélek a sztoriról, de előre csak annyit, hogy nagyon durva családi történetekről van szó. Amiket súlyosnak élünk meg, de hogy ki melyiket mennyire, az talán egyénfüggő. Én úgy érzem, hogy amiben érintettek vagyunk, azt toleráljuk a legkevésbé. Olyan sokkoló képek vannak, olyan mély pszichés területekre hatnak, amik ha nincsenek maxmálisan lerendezve bennünk, akkor bizony megmozgatnak minket, és nagyon képesek megnövelni a belső feszültséget.

Szóval van egy kisváros, és 5 db 16 éves fiatal. Az elsőről nem sokat tudunk. Felmegy a gördeszkapályára, bekapcsolja a kamerát, elővesz egy sukkert és a legnagyobb délutáni deszkázás közepén fejbelövi magát. Később megtudjuk, hogy teherbe ejtette a barátnőjét, aki meg akarja tartani a gyereket. A lány a következőt kérdezi a film címét adó Ken Parktól. “Te örültél volna ha az anyád elvetet téged?” Szerintem elég hülyeség a kérdés, de Ken Park válaszolt rá a maga módján.

Shawn első jelenetében az öccsét szorítja földhöz, aki kábé feleakkora mint ő, és kényszeríti, hogy istenítse őt, és mondja azt hogy szereti, és hogy az “ura”. A kissrác a végsőkig küzd, majd beadja a derekát meghajol az autoritás előtt. Ezután indul a suliba, mielőtt alkoholista elhanyagolt anyjának odaböki, hogy “gyűlölöm a bátyám”. Ezt anyja át is adja a nagyobbik testvérnek. De körülbelül itt meg is szűnik a szerepe a fiai életében. Apáról ebben a családban nem tudunk, de gyanítom nincs is. Még ha fizikailag létezik is, a gyerekek életében mint igazi (nem jó, csak igazi) apa biztosan nem szerepel. Nem véletlen valószínűleg a két srác hatalomhoz való viszonya, a nagyobbik önkényes terrorja, ami hűvösséget, és a szeretet átélésének képtelenségét feltételezi. Büszkeséget, hatalmat akar kicsikarni egy nála egyértelműen gyengébb féltől, mert másképp nem tudja fenntartani énképét. Énképét, amibe az intimitás, a szeretet, a gyengeség nem fér bele. Csak úgy tud védekezni, ha erősnek mutatja magát. És ezt egyenlőre csak 7 éves kissrác terrorizálása árán tudja elérni. Gyönyörűszép barátnője van, aki odáig van érte, de érzéseket felé sem igazán mutat. Egy helyen azonban kijönnek igazi érzései. A barátnője édesanyjával való szexuális, és oltalmi kapcsolatában. Igen, szexuális kapcsolatot létesít a barátnője anyjával, majd abban gyönyörködik, mennyire hasonlítanak egymásra az ágyban. A barátnője anyja, az ő saját anyjának szerepét is betölti, hiszen gondoskodó, kedves vele, neki mondja el Shawn egyedül az igazi érzéseit. Ő testesíti meg azt, amit senki mástól nem tud elfogadni, amit a saját szüleitől sem kapott valószínűleg soha. Shawn esete egy tipikus hideg, laissez fair nevelésű családot mutat, ahol tojnak magasról a kölykök fejére, akik semmi melegséget, és érzelmet nem kaptak soha.

Érdemes azért pár szót erről az anyukáról is ejteni. Azért azt gondolom ezért a helyzetért leginkább ő a felelős. Egy nagyon szép 35-40 éves nőről van szó, aki nem képes elfogadni a saját korát, és iszonyú féltékeny nagyobbik lányára, aki épp kezdi nőies bájait felfedezni, de még kislányként örül, és lelkesedik mindenért. Ezért képes lánya barátját, egy 16 éves fiút elcsábítani, oltalmazni, látszatszeretet biztosítani neki, ami semmi másról nem szól, csak az ő egoja növeléséről, hogy van olyan jó nő, sőt sokkal jobb, mint a lánya. Gyanítom ezt pár évvel később már nem tudja majd megtenni, de most még mindenáron megpróbálja bizonyítani, hogy az idő nem járt el felette.

A másik szál Peach, azaz magyar fordításban Kisbarack élete. Kisbarack egy félvér lány, akinek az édesanyja keleti, egzotikus gyönyörű nő, apja pedig amerikai. Nem tudjuk hogyan, de édesanyja fiatal korában meghalt, azóta édesapjával él, aki végtelenül vallásos, és ezt a felfogást kényszeríti a kislányra is. Ez még hagyján, de mivel a lány tiszta anyja, tulajdonképpen szerelmes lesz saját lányába, akire minden feleségére vonatkozó érzését áttolja. Inkább mondhatnánk azt, hogy tiszta anyja, mivel édesapja egész életében mindent megtett, hogy a lány csak olyanná válhasson mint az anjya, külsőleg, belsőleg. Azt nem tudjuk, milyen volt az édesanya, de azt igen, hogy az apa milyennek akarta látni. Ezt az idealizált, szellemként imádott, és dicsőített képet kellett Kisbaracknak a saját életével húsvérré tenni édesapja számára, aki képtelen volt feldolgozni felesége halálát. Így aztán Kisbaracknak mindig gyönyörűnek, rendesnek és végtelenül jónak kellett lennie, ezt a vallásos nevelés az ismert bűntudatra fókuszálásával belsővé is tette a lányban: természetesen ő is mindig jó és tökéletes akart lenni. A lány belső küzdelmét csak egy brutális jelenetben látjuk, mikor szado-mazonak induló, valójában ennél sokkal lightosabb szexuális játékot kezdeményez barátjával, majd rajtakapja őket a temetőből hazaérkező apa, aki a kikötözött fiút brutálisan megveri, rugdossa, majd Bibliát kezd olvasni Peachnek, és az anyja esküvői ruhájába öltöztetve feleségül veszi, és örök hűséget (!) esket vele. Igazából ezt a jelenetet csak szimbólumnak tartom. Mert gyakorlatilag évek óta ez zajlik. A lány fojtja el az elfogadhatatlannak ítélt impulzusait, amit az apa ilyen szinten durva terrorral torol meg, majd érezteti a lánnyal, hogy az övé, és soha senki másé nem lehet. Peach élete a csendes terror nevében zajlik.

A harmadik család is egy ismert szerkezetet mutat be. Iszonyatosan autoriter apa, aki egész nap gyúr, hogy ezzel bizonyítsa keménységét. Ezzel kompenzálja elfojtott gyengeségeit, lágyságát, és elfogadhatatlannak vélt homoszexuális késztetésiet. És ahogy ilyen családokban szokott, a rém domináns apának születik egy érzékeny fia, aki az apja minden kitagadott énrészét megtestesíti. Tehát gyenge lesz, érzékeny, vézna, érzelmes, és minden, amit az apa próbál saját magából kiűzni. Minden, amitől az apa fél. És miután a fiában ezeket a tulajdonságokat látja folyton, ezért nem lesz tökéletes a saját disszociációja, felbukkannak a tagadott késztetések, és egy alkalmas pillanatban pl részegen elkezdi orálisan izgatni alvó fiát. A fiú pedig nem meleg, nem gyenge, és teljesen jól alkalmazkodó lenne az életben, ha az apja nem tenné tönkre minden bontakozó egyéniségre való törekvését. Szerencsére ez a fiú képes haragudni az apjára, képes felfogni, hogy attól, hogy minden nap azt hallja, hogy szar, semmirekellő, szégyenteljes életet él, még nem kell neki is így gondolnia. Szerencsésebb, mint Peach, aki a vallásos nevelés révén teljesen belsővé tette az apja elvárásait, mert ő nem csak belül küzd, hanem képes apját rossznak látni, utálni. Azonban nincsenek olyan erős elfojtott agressziói, amik robbanásszerűen kitörnének, mint az utólsó szereplőnél. Én neki adnám a legjobb prognózist, neki van a legnagyobb esélye arra, hogy fel tudjon épülni felnőttkorára.

Csak egy érdekesség: ha objektíven nézzük, akkor a fenti család a legdurvább nyíltan. Agresszív- verekedő apa, alárendelődő-passzív anya, nulla védelem a gyereknek, tettlegesség, nyomor, stb. A többi család kívülről rendben van. Ha mondjuk gyámhatóság szempontjából nézzük, ettől a családtól vennék el a gyereket. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én jobbnak érzem, ha az indulatok ki tudnak jönni az interperszonális térbe, akármilyen tettlegességgel, durvasággal jár. Mert akkor a gyerek is ki tudja tenni majd az indulatait.

Az utólsó család pedig szerintem szintén arra példa, hogy a felszínen tökéletes látszat micsoda vulkánt hordozhat belül. Látunk egy kedves nagymamát, és nagypapát, akik családi programokkal, gondoskodással próbálnak mindent megadni unokájuknak legnagyobb jóindulattal. A srác viszont minősíthetetlen módon beszél velük, agresszív környezetével (3 lábú kutyáját “Lábas”-t azzal fenyegeti, hogy kitépi a másik lábát is, ha mégegyszer ugat, nagyszüleit “rohadt kurvázza”, rájukvágja az ajtót, stb), és önmagával is. Én úgy látom, hogy ez a család csak attól beteg, hogy tökéletesen lehetetlen benne a negatív impulzusokat kimutatni. Mindenki kedves, rendes, aranyos, nem haragszik, ha rosszat tesz a fiú, azt is mosolyogva szeretettel fogadják. Nyilván volt valami, amitől a srácot a nagyszülőknek kell nevelni. Ha egy gyerek szülei meghalnak, vagy elmennek, ott vannak indulatok. És csak ennyi, hogy ez lesz, ha semmilyen indulatot nem lehet kifejezni. És nem a vallás miatt, mint Peachnél, nem azért mert bárki tiltaná. Voltatok már olyan emberrel, akivel nem lehet veszekedni? Gyilkos egy helyzet. Jönnének az indulatok, üvöltöznétek egy jót, ahol a másik is indulatos, és aztán ez lecsillapodik, és minden oké. De ha csak üvöltözünk, és a másik mint egy szent mosolyog, akkor az indulat valóban nem talál kiutat. Pedig van amikor haragszunk, van amikor az az adekvát. De ha ebben senki sem partner, akkor az agressziót egyrészt fokozzuk, hogy “na mikor érem már el, hogy te is dühös legyél”, másrészt magunk ellen fordítjuk. A srác például csak úgy tudott elélvezni, hogy közben magát fojtogatta. Oké, lehet tudni, hogy az oxigénhiányos-fulladásos állapotnak vannak fiziológiai hasonlóságai az ejakulációval, de ez akkor is az önmagunk ellen fordított agresszió magasfoka, főleg, hogy különös élvezettel is jár. Asszem ezek után nem olyan meglepő a fordulat, hogy különös közönnyel, de kegyetlenül leszúrja álmában az alvó nagyszüleit a konyhakéssel.

Sok kritika éri az ilyen naturális filmeket. Ez más mint pl. Tarantino durvasága, aki figyelemfelhívó eszközként használja filmeiben az agressziót, de nincs valódi tartalma. Mint egy nagyító felnagyítja azt ami amúgy is bennevan az életünkben csak nem vesszük észre. Mert nem annyira idegen ez a film, mindenkinek a környezetében vannak ilyenek, csak nem mindenhol szúrják le a végén a nagymamát. De potenciálisan benne van a saját környezetünk ezer családjában. És manapság ha egy film végén nem ölnek meg egy nagymamát, vagy nem maszturbálnak premier plánban teljes vásznon felnagyítva, akkor már senki sem nézi meg a filmet, vagy elsiklunk a mondanivaló felett. Szerintem kellenek ezek az eszközök. És nézzünk nyugodtan szét hány hasonló család van a mi szomszédságunkban is. Vagy milyen hibákra lennénk pl mi hajlamosak ezek közül…

ja, és mégegy dolog. A képi durvaságok ugyanakkor védettséget is adnak a nézőnek. Kívülállónak érezheti magát, távolít..talán ez a kulcsszó. Az erőszak meglehetős távolságba helyezi a történteket ahhoz, hogy be tudjuk fogadni, hogy ne érezzük érintettnek magunkat. Pedig mindannyiunk életében megjelenő dolgokról van szó. ügyes, szerintem…

A film pedig..én nem csalódtam benne. Nagyon jót vártam, mert a kedvenc filmem az Órák, mert imádom Clarie Danes-t (bár nem tudom, hogy lehet vkinek ilyen vékony dereka:), mert élek-halok Meryl Streep-ért (és a lánya milyen szakasztott mása!), és mert még Koltaival kapcsolatban sincsenek előítéleteim.

Noshát nyálasnak nyálas azt le kell szögezni, de azt is hogy lélektanilag viszont marha hiteles. Azt hallottam róla egy kritikában, hogy a női lélekről szól. Hát nem tudom, lehet hogy túlzás általánosítani, hogy ilyen a női lélek, de az enyémbe beletalált. Hogy mi volt benne hiteles? Hát a haldoklást, azt nem tudom, még sosem haldokoltam, de az biztos, hogy hallottam már idős embereket haláluk előtt beszélni, és kimondottan SZÉPNEK ábrázolja ezt a folyamatot. Én sokszor féltem a hozzátartozóim halálától. Még sosem hallottam a környezetemben olyan időst, aki emelt fővel távozott volna az élők sorából. Megnyugtató volt látni hogy ez is lehetséges. belevitt kicsit az időskori krízis mélyébe, és abba hogy a hozzátartozók számára milyen ez az egész. én biztosan megnézetném egy pár rokonommal aki fél a haláltól.

Persze nem minden volt szép benne, először azt éreztem csak a fájdalom lesz itt is a főszereplő, az elpuskázott lehetőségekkel, elkövetett hibákkal.-egy anya emlékezik vissza a fiatal éveire. Közben egyszerre láthatjuk anyában és a lányaiban lezajlódó eseményeket, hogyan tükröződik vissza anyjuk lelke egyik illetve másik lányban. A nagyobbik azt gondolja anyja hallucinál, mert hiszen nagyon boldog élete volt, pont olyan, mint amilyent most ő teremtett magának férjjel, gyerekekkel. A kisebbik lány bizonytalan, szenved, és biztos abban, hogy nem ez a beteljesült élet, amit nővére él. Azt is érzi, hogy anyjáé sem volt az, ki akarja deríteni, milyen emlékek ébrednek benne, mintha saját bizonytalanságára keresne megoldást. Az ő életükre párhuzam, az anya emlékezése az ő fiatal éveiről, melyben ő és barátnője élete elevenedik fel. Barátnője megalkudott, hozzáment a sráchoz, akibe sosem volt szerelmes. Az anya nem alkudott meg, elszökött egy kaland kedvéért (amiből persze bármi lehetett volna) barátjától, engedett a kísértésnek, úgy érezte fiatal, és jó életet szeretne. Kalandjáért barátja halálával, és súlyos lelkiismereti konfliktussal fiezetett. Ezután ő is megalkudott, férjhez ment, gyerekeket szült, bár az anyaszerep sosem ment neki.

Az ő kettős érzései hasítva jelennek meg a két lányban, a kisebbik örökölte a vívódást, és mind neki, mind anyjának az érkező Meryl Streep, az egykori barátnő hoz nyugalmat. Azt hozza, hogy nincs rossz döntést, hogy az ő élete így is szép lett, és nem érzi hibának az akkori házasságát. Az anya is szépen lassan megnyugszik, lányát is megnyugtatja, és így távozik az élők sorából.

A film szépsége, patetikussága nem egy realisztikus mozivá teszi, inkább olyanná (színvilágban, harmóniában, zenében, szépségben) mint amilyen szubjektívnak az ember megéli az élete óriási pillanatait. Különös szépséggel ábrázolja mit jelenthet egy elénekelt dal, egy odaégetett vacsora, egy hajó, vagy egy összegyűrt papírfecni. Végigkíséri egy család generációkon továbbörökített tragédiáját, analitikusan gyermekkori képekkel alátámasztva a lelki jelenségeket..Az egyetlen akinél ez hiányzik az anya. Az ő családjáról semmit nem tudunk. Úgy tűnik, mintha az ő életét egy felnőttkori trauma határozná meg. Vagy csak annyit jelent, hogy időskorban az ember a halálos ágyán már a saját döntéseire emlékszik, nem a szüleitől hozott örökségre. Amíg meg még az identitásunkat keresgéljük, fontos hogy újraéljük szüleink lezáratlan kérdéseit, de mikor visszatekintünk életünkre, nem ez lesz a lényeg?

Nekem személyesen is nagy jelentése volt a filmnek, de ez nem publikus. A halálról szól, de inkább a halál személyes jelentéséről számomra. Van egy olyan érzésem, hogy amit egyszer az Órák megbillentett bennem, azt most az Estével helyretette a film készítőgárdája. Vagy csak én változtam…nem tudom..